Várak. És persze királyok, lovagok, ostromok. Aligha akadnak a középkornak erőteljesebb asszociációi, mint amelyek ennek a sajátos építménynek a nevéből kibomlanak. A vár a középkor jelképe, nem véletlenül, hiszen nemcsak az építészeti megoldásai fontosak és sajátosak, hanem a társadalom is, amelyben megszületett és fejlődött. A kötet ezt a több évszázados történetet gombolyítja végig, felidézve az antik gyökereket, a római birodalom hadi építészetét, amely részben az alapját jelentette a középkor várépítészeti megoldásainak. Végigvezet a várak szerepének specializálódásán, amelynek az eredménye a középkor végére a várpalota (aztán később a kastély), illetve – elsősorban a lőfegyverek megjelenése miatt – az erőd lett. Segíteni igyekszik abban, hogy az olvasó ne csupán az alapfogalmakkal legyen tisztában, de lássa azt is, hogy a várépítészetben bekövetkezett változások mögött mindig a társadalom, a hatalmi struktúra, a harcászat átrendeződése állt. Ugyan speciálisan magyar várépítészetről nem beszélhetünk, hiszen a középkori Magyarország szervesen illeszkedett Európa kulturális és társadalmi szövetébe, de a nagy európai folyamatok leírása mellett a magyarországi várak részletes bemutatásával szemlélteti a különböző vártípusokat.
A történelem iránt fogékony olvasót igyekszik megszólítani a kötet, ám a szerzői törekedtek arra, hogy különösebb előképzettség nélkül is érthető és átélhető legyen a várak – s így a középkor egy metszetének – története.
(Forrás: a kötet ajánlása)
2014. évi tavaszi számunkban Nagy Szabolcs számolt be cikkében a Várak, kastélyok, templomok folyóiratról, annak sajnálatos megszűnéséről és bizonytalan folytatásáról. A lap ugyan eddigi formájában 2014-ben már nem jelent meg, mindazonáltal örömmel vehetjük kézbe az újság helyébe lépő 2014-es évkönyvet, mely 247 oldalon és 62 cikken keresztül veszi sorra az elmúlt időszak műemléki, történeti, építészettörténeti és régészeti eredményeit.
„azt gondolom, a folyóirat működésének egyik nagy nyertese maga a történész, műemlékes szakma volt. A Várak, kastélyok, templomok a párbeszéd terepét kínálta fel a kutatók és az érdeklődők számára. A történelemtudomány és az örökségvédelem hivatásos képviselőinek lehetőséget adott, hogy legújabb eredményeiket rövid, közérthető és – az illusztrációknak hála – vonzó formában mutassák be; s ezáltal maguk is tegyenek a szakma bezárkózása ellen. … A folyóiratban közölt írások tárgyának változatossága mind a szakembereket, mind az érdeklődőket vonzhatta. Ízlésüknek megfelelően válogathattak a rangos történészek, művészettörténészek írásai, a friss ásatási beszámolók és a hazai, Kárpát-medencei, európai vagy Európán kívüli műemlékek ismertetései közül.”
Nagy Szabolcs idézett sorai az évkönyvet olvasva ma is helytállóak. Az évkönyv, megtartva a folyóirat felépítését, a Műhely, a Krónika és az Útikalauz című rovatokban közöl cikkeket régészeti és művészettörténeti kutatásokról, történeti kérdésekről, a hazai és külföldi épített örökségről, valamint a Kaleidoszkópban könyvajánlókat jelentet meg hasonló témákban íródott kiadványokról. Csak hogy néhány konkrét témát említsünk, a könyvben olvashatunk a diósgyőri vár rekonstrukciójáról, a 3D dokumentáció római villakutatásban betöltött szerepéről, a váci diadalívről, a szigligeti vár számítógépes rekonstrukciójáról, a Mátyás-templomról, valamint a hatvani Grassalkovich-kastély 2011 és 2014 közötti felújításáról. A Krónika többek között a középkori Temesvárat, Nádasdy-rezidenciákat, a fogarasi református templomot, illetve Sátoraljaújhely zsidó emlékeit mutatja be, míg az Útikalauz például boszniai várak közé, a Dordogne völgyébe és egy polinéz szent templomba „kalauzolja el” az olvasót. A Kaleidoszkóp nemrég kiadott építészettörténeti és régészeti tárgyú könyveket ismertet, így Buzás Gergely és Kovács Olivér Középkori várak című kötetét, valamint Bertók Gábor és Gáti Csilla, az Archaeolingua Kiadó gondozásában megjelent Régi idők – új módszerek című könyvét.
Több mint két évtizeddel ezelőtt a népvándorláskor (akkor) fiatal kutatóinak egy csoportja és Tomka Gábor úgy gondolta, hogy új tudományos fórumot kell teremteni, ahol a korszak ifjú kutatói beszámolhatnak munkájukról, és néhány idősebb kolléga segítségével, közreműködésével megvitathatják a szakterület különféle kérdéseit. Ez a kezdeményezés annyira sikeres volt, hogy a népvándorláskoros konferenciák sorozata azóta is töretlen. Sőt, egy idő után már önálló kötetekben is megjelentek az évenként megrendezett szakmai találkozók előadásai. Az akkor ifjú kutatók jó része ma már a szakma derékhadát alkotja, az újabb és újabb generációk azonban most már egy jól bejáratott program részeseivé válnak.
A példa hamarosan követőkre talált. Az őskor és a római kor fiatal kutatói is úgy gondolták, hogy hasonló programokat kell szervezniük. Utóbb pedig a középkoros régészek is arra az elhatározásra jutottak, hogy hasonló konferenciákat szerveznek diákok, fiatal kutatók és ma már nem annyira fiatal egyetemi oktatók részvételével. Visegrád, Miskolc, Kecskemét és Kaposvár múzeumai után 2013 novemberében Szentendre adott otthont a rendezvénynek, amelynek előadásai a most megjelent kötet lapjain máris a szakma rendelkezésére állnak. Szerencsés módon ugyanis a konferenciákat megrendező és a helyszínt biztosító múzeumok az utóbbi években arra is törekedtek, hogy az előadások ne vesszenek el, hanem a következő generációk is elolvashassák ezeket a tudományos munkákat, sok esetben a konferencián előadó fiatal kollégák első szakmai közléseit. A most megjelent, az 5. konferencia anyagát közzétevő kötetre alig egy évet kellett várni: a 2014 novemberében Székesfehérvárott megrendezett 6. konferencián már be is mutatták azt a résztvevőknek. Figyelembe véve a kiadvány terjedelmét (475 oldal) és a rendkívül színvonalas kivitelt (majdnem 100 oldalnyi rajzos, fényképes tábla, 30 oldalnyi angol nyelvű összefoglaló) ez igencsak komoly feladatot jelentett a szerkesztő és a kötet gondozói számára. A befektetett energia azonban mindenképpen gyümölcsözőnek bizonyult, mivel a könyv valóban egy keresztmetszetet kínál a tudományterületről, így minden tekintetben megfelel az elvárásnak. Ez még inkább igaz, ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon nem jött létre olyan középkori régészeti folyóirat vagy évkönyv, amely éves rendszerességgel közölné ennek a szakterületnek az eredményeit. Annak ellenére alakult ez így, hogy a hazai középkori régészet európai összehasonlításban is korán önállósult, és jelentős eredményeket ért el: a pesti egyetem az elsők közé tartozott, ahol a középkori (és a kora újkori) régészetnek egyetemi professzora volt, és önálló tanszéke is létrejött. Ennek ellenére jószerével csak negyedszázadonként (1985, 2010) születtek olyan monográfiák, amelyek összefoglalták a szakterület eredményeit. Így még inkább üdvözlendő, hogy a fiatal kutatók seregszemléjének eredményei most már évenként megjelennek.
A jelen kötet öt nagy tematikus csoportban tárgyalja a legújabb eredményeket – anyagi kultúra, településkutatás, egyházi épületek, várak és villák, archaeometria –, és szinte minden fontosabb kérdéskörre vonatkozóan (épületrégészet, táj- és környezetrégészet, temetkezések, stb.) találunk cikket vagy legalábbis utalást. A konferenciák jellegéből következően a cikkek egy része szakdolgozatok vagy azok előkészítő munkálatai alapján születtek, így inkább még csak anyagközlések vagy első interpretációs kísérletek. Ugyanakkor olyan dolgozatok is megjelentek a kötetben, amelyek már a szakterület teljes „fegyvertárát” felvonultatják, és amelyekre akár módszertani szempontból is mintaként tekinthet bármely kutató.
A kötet egészét tekintve mindenképpen érdemes kiemelni a leletanyagok, a feltárt jelenségek vizuális bemutatásának kifejezetten magas színvonalát, amely már a konferencia előadásai kapcsán is érzékelhető volt. A könyv létrehozása során azonban az ifjú kutatók által elkészített gazdag képanyag társult a szerkesztő és a monográfiát létrehozó múzeumi kollégák gondos munkájával, és közös eredményük ez az ebben a tekintetben is jelentős kötet. Napjainkban az élet minden területén tapasztalhatjuk, hogy a fiatal generáció mennyire otthonosan mozog a vizuális kultúra területén, hogy a világ egyre inkább épít a képi információkra is. Ha van olyan terület, ahol ez biztosan pozitív elemként jelentkezik, az a tudományos anyagközlések és feldolgozások területe. Az új technikai lehetőségeket maximálisan kiaknázó fiatal generáció így újíthat meg egy tudományterületet, ha ezek az új lehetőségek társulnak a hagyományos tudományos eszköztár kipróbált elemeivel.
Laszlovszky József
A most megjelent kötet olyan rendhagyó munka, amely két, nagy hagyományokra visszatekintő tudományág, a régészet és a természetföldrajz szoros együttműködésének eredményeként látott napvilágot e tudományágak kiemelkedő hazai műhelyeinek (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, BTM Aquincumi Múzeuma) jóvoltából. Az Aquincum területén és tágabb környezetében végzett kutatásokon keresztül a geomorfológiai-őskörnyezeti vizsgálatok legújabb eredményeit tárja a tudományos közvélemény és az érdeklődő olvasók elé, amely egy, a régészeti feltáró munkákat támogató új kutatási irány a környezetgeomorfológia tudományterületén.
A kutatás a természeti tényezőknek Budapest legrégibb városmagja, a mai Óbuda, az egykori Aquincum római kori településszerkezetének kialakulásában játszott szerepét kívánta feltárni. A rómaiak kitűnően felismerték a geomorfológiai adottságokban rejlő lehetőségeket, és a céljaiknak megfelelően használták fel a vizeket, az ártéri domborzat különböző felszíneit és a kőzeteket.
A kötet első fele a földrajzi adottságok és a geomorfológiai kutatások eredményeit ismerteti az “Aquincum földrajzi helyzete”, “A város és közvetlen környezetének felépítése, domborzatának fejlődése” című fejezetekben. Ez utóbbi a domborzat kialakulását, a felszínépítő kőzeteket és nyersanyaglelőhelyeket mutatja be, valamint Aquincum és tágabb környezete domborzattípusait. A geomorfológiai kutatások eredményeit az “Aquincum római kori őskörnyezeti rekonstrukciója” címet viselő fejezet tartalmazza. Szó esik benne az éghajlati viszonyokról, a talajokról, a vízfolyásokról és karsztforrásokról, a római kori környezethasználatról. Térképmellékletek, ábrák és a fúrások szelvényrajzai egészítik ki a tanulmányt, amelyek nem egyszerű illusztrációk, hanem a szöveggel egyenértékű információforrásként szolgálnak.
Az “Aquincum és környéke a római korban” című fejezet a régészeti kutatások eredményeit ismerteti. A történeti adottságokról és a helynevekről szóló rövid bevezetést egy történeti elemzés követi a város szerepéről Pannonia provincia történetében. Ezután a szerzők északról dél felé haladva mutatják be a római korban jól elkülönülő topográfiai egységeket – a polgárvárost, az óbudai katonai táborokat, a katonavárost és az attól délre fekvő területeket –, különös hangsúlyt fektetve a feltárásokon észlelt természetföldrajzi megfigyelésekre. Külön fejezet foglalkozik “A régészeti feltárások során megfigyelt ókori felszíni formák” ismertetésével (partépítés nyomai, forrásfeltörés, árkok és vízmosások, a mai Óbudai sziget a római korban). A következő fejezetből a természeti erőforrások kiaknázásának két példáját ismerhetjük meg, majd a római kori környezetátalakító munkák nyomait. A kötetet rövid összefoglalás és epilógus zárja a földrajzi tényezők Aquincum településtörténetében játszott szerepéről, valamint azokról a megoldatlan kérdésekről, amelyek további kutatásra várnak.
A kötet a 2012-ben megjelent magyar nyelvű kötet angol nyelvű változata. Bő irodalomjegyzék, név-és szójegyzék zárja.
A Duna–Tisza közi Homokhátság két távoli pontján végzett kutatások eredményeit bemutató kötet az Archaeologia Cumanica című sorozatban jelent meg.1 A könyv első része Castrum Tetel Program (Solt–Tételhegy). Eredmények és perspektívák címmel azokat az interdiszciplináris vizsgálatokat ismerteti, amelyek a Duna egykori árterében elhelyezkedő solti Tételhegy kapcsán zajlanak. A Solti síkság és a Kalocsai Sárköz határán lévő, a környezetéhez képest 17 méter magas, mintegy százhektáros dombhátnak még csupán egyetlen százaléka került régészeti feltárásra. Az eddigi elemzések alapján azonban már bizton állítható, hogy élénk kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező virágzó települések és több ízben megújított erődítmények létesültek itt a középső bronzkortól kezdve (kb. Kr. e. 2000-től) a török hódoltság kezdetéig (a 16. század közepéig), melyek közül némelyik minden bizonnyal regionális hatalmi központként is szolgált. A kutatás 2005-ben indult, és hat, átlag három-nyolchetes ásatási évadban folyt tervásatás keretében (2006–2009 és 2013–2014 között), egy több mint félszáz tagból álló munkaközösség részvételével. Erre a széles körű szakmai összefogásra épülnek azok a természet- és társadalomtudományi kutatások, amelyeknek eredményeit és további perspektíváit ismerteti a kötet első része.
A második rész egy megelőző feltárás eredményeit tartalmazza Árpád-kori falu Kiskunfélegyháza határában címmel. A kutatások 1997-ben, az M5-ös és az E5-ös utakat összekapcsoló, ún. Déli összekötő felüljáró úttól délre létesített földnyerőhely területén zajlottak. A régészek, a tanulmányok szerzői a hazai autópályaépítéseket megelőző feltárásoknál alkalmazott gyakorlathoz hasonlóan intenzív munkálatok során mintegy húszhektárnyi felületen, két és fél hónap alatt tárták fel a lelőhelyet. A gondos anyagközlések és elemzések alapján kiderül, hogy a településrészlet a késő Árpád-korra, a 13. századra keltezhető. A közlés egyben arra is jó példa, hogy hogyan járul hozzá egy beruházáshoz kapcsolódó megelőző feltárás a környék, jelen esetben Kiskunfélegyháza középkori településtörténetének megismeréséhez.
Szentpéteri József
1 A Kecskeméti Katona József Múzeum a Nemzeti Kulturális Alaphoz nyújtott be nyertes pályázatot; e támogatás kiegészítéseként a kiadvány az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport és a kecskeméti Ásatárs Kft. anyagi hozzájárulásával jelent meg.