A kötet a sótermeléssel és a só használatával kapcsolatos, Közép- és Kelet-Európában folytatott régészeti kutatások eredményeit mutatja be, a 2003 és 2012 között végzett terepmunka alapján. A szerzők több ország területén vizsgáltak lelőhelyeket, de elsősorban egy észak-erdélyi területre koncentráltak, ahol számottevő mennyiségű famaradvány maradt fenn a sós vizű patakokban. A könyv a sótermelés egy eddig ismeretlen módját ismerteti, amely egy radiokarbon adatsor segítségével főként a bronzkorra keltezhető, de a későbbiekben – a vaskorban és a kora középkorban – is megtalálhatók e tevékenység nyomai.
A könyv mérföldkő a só-kutatás történetében. Részletesen írja le a sókitermelés technikáját, melynek eddig a kutatók kevés figyelmet szenteltek; és elsőként szolgál bizonyítékkal a termelés pontos keltezésével kapcsolatban. Egy sor ehhez kapcsolódó témát azok szakértői mutatnak be részletesebben.
A kötet röviden ismerteti a sónyerő lelőhelyeket, majd bemutatja, hagyományosan hogyan hasznosították és használják manapság is e helyeket. Ezután a feltárások ismertetése következik, kiegészítve a sólepárlás fából készült eszközeinek használatáról szóló technológiai elemzéssel, amelyet kísérleti régészeti vizsgálattal igazoltak. Ezt követően a szerzők azt elemzik, hogy a különböző termelési módok milyen módon befolyásolhatták a só terjesztését kereskedelem és csere útján.
Visegrád kimagasló jelentőséggel bír a magyarországi középkor kutatása szempontjából, a királyi palotaegyüttes pedig a késő középkori udvari kultúra egyik legkiemelkedőbb művészeti és építészeti emléke hazánkban. A visegrádi királyi rezidencia épületegyüttese mérete és összetettsége, a berendezés és a használati tárgyak változatossága miatt is az egyik legfontosabb középkori magyarországi régészeti lelőhely.
A kétszáz év alatt, melynek során a palota kiépült, majd átépült és bővült, a lakószobák, a reprezentációt szolgáló termek, egyházi épületek (közte a királyi kápolna és a ferences rendház), konyhák, műhelyek, raktárak, kertek, loggiák, erkélyek és szökőkutak rendkívül komplex együttese jött létre. Az épületek pusztulása ugyancsak hosszú folyamat volt, mely további háromszáz évig tartott. Bár ez a lassú romlás sajnos felmérhetetlen károkkal járt, mégis ennek köszönhető, hogy fennmaradtak a középkori élet nyomai. A folyamatosan lakott épületek esetében ugyanis ezeket többnyire teljesen eltörölték a későbbi korok életének nyomai, az eltérő igényekből, életmódból fakadó átépítések. A visegrádi palotát viszont a középkort követően senki nem használta, a romos épületeket nem hasznosították, így a középkori használatot követő, későbbi átalakítások mértéke minimális. A 20-21. századi régészet és örökségvédelem fedezte újra fel; az ásatások és rekonstrukciós kísérletek során egy olyan középkori épületegyüttes tanulmányozására nyílt mód, amelyet a következő századokban szinte egyáltalán nem bolygattak meg. A visegrádi palota kutatása így a magyarországi középkori régészet egyik legjelentősebb vállalkozásainak egyike.
A kötet az első olyan átfogó monográfia, amely angol nyelven mutatja be a palotában végzett régészeti feltárások eredményeit, a leletanyagot, a rekonstrukciós kísérleteket és a helyreállítási munkálatokat. A könyv egy 2010-ben megjelent, magyar nyelvű kötet átdolgozott és bővített, illetve egyes részleteiben rövidített változata. Összefoglalja a korábbi, 1934-től kezdődően végzett, majd a közelmúltban zajlott ásatásokat, a királyi palotát pedig annak régészeti és művészettörténeti sajátosságaival európai összefüggéseiben tárgyalja. Az elemzés kitér az épületegyüttes funkcióira, valamint a rezidencia és a ferences rendház kapcsolatára is. A legfontosabb leletcsoportok (cserépedények, kályhacsempék, faragott csontanyag stb.) külön fejezetekben kerülnek bemutatásra, részletes katalógus kíséretében.
Az MTA Régészeti Intézete 1984-ben határozta el, hogy egy komplex településrégészeti kutatási programot indít az Alföldön. A kutatás területéül a Békés megyei Gyomaendrőd térségét választottuk. Az 1985–1992 között lezajlott program célja minden régészeti korszakra kiterjedő településtörténeti vizsgálatok végzése volt egy olyan területen, amely régészeti szempontból az országos átlagnál jobban ismert, és ahol a lelőhelyek koncentrációja több korszak tekintetében is kimagaslóan nagy. A terület kiválasztásakor nem zárt, körülhatárolható földrajzi egységet kerestünk, hanem két szomszédos geomorfológiai kistáj egy-egy részletét, „határvidékét” jelöltük ki. A kutatás időhatára a neolitikumtól a török kor végéig terjedt. A mikrorégió vizsgálatával a településszerkezet koronkénti változásait kívántuk rekonstruálni, az egyes korszakokon belül együtt létező különböző teleptípusokat meghatározni, a környezet és a települések egymásra hatásának jelenségeit vizsgálni.
A területen a Magyarország Régészeti Topográfiája 1980-ban lezárult munkálatai 237 új régészeti lelőhelyet rögzítettek, ami km2-enként több mint 1,6-os lelőhelyátlagot jelent. Ez nemcsak az Alföld, de az egész ország viszonylatában is kiemelkedően sűrűnek számít. A 237 lelőhely között valamennyi régészeti korszak megjelenik, és elmondhatjuk, hogy az extenzív jellegű, de lényegében szisztematikusan végzett terepbejárások során minden hozzáférhető régészeti lelőhelyet sikerült lokalizálni. A terület régészeti jelentőségét tükrözi az is, hogy a megelőző évtizedekben már 19 lelőhelyen végeztek ásatásokat.
Az 1985–1992 közötti kutatási program célja tehát az volt, hogy feltárja a két földrajzi tájegység településszerkezete közötti hasonlóságokat és különbségeket, és minél több adatot gyűjtsön a korabeli vegetáció, gazdálkodási formák (földművelés, állattenyésztés) rekonstrukciójához. Ezen felül reméltük azt is, hogy sikerül tisztázni egyes régészeti korszakokat érintő kronológiai kérdéseket is (3–5, 8–10. század), illetve a települési csomópontok, a településszerkezet hierarchiáját.
Sajnos a Régészeti Intézet humán és pénzügyi erőforrásai még a viszonylag jelentős külföldi közreműködés ellenére sem bizonyultak elegendőnek minden régészeti korszak azonos mélységű vizsgálatához. A kutatás léptéke és a tudományos eredmények tekintetében is a szarmata korszak került előtérbe, ugyanakkor leghosszabb ideig az Árpád-kori településszerkezet elemzésére nyílott mód. A hat évig tartó feltáró munka során 40 lelőhelyen összesen 81 ásatás zajlott. További 18 lelőhelyen végeztünk geofizikai méréseket, néhány talajfúrásra is sor került, és új vizsgálati módszerként alkalmaztuk a szisztematikus felszíni leletgyűjtést, esetenként kiterjesztve azt a felszín alatti rétegekre is. A programmal összefüggésben eddig összesen 62 közlemény jelent meg, köztük 5 könyv, ezekből három az Archaeolingua gondozásában.
A kutatások eredményeként jelentős régészeti, archaeozoológiai, botanikai és kevesebb antropológiai anyag halmozódott fel, melynek feldolgozása még korántsem ért véget. Az Árpád-korra és a késő középkorra vonatkozó ismeretek és adatok viszont e kötet révén immáron lezártnak tekinthetők. Egy Árpád-kori templomos faluhely mentő ásatásának eredményeit és leleteinek leírását, az előkerült állatcsontanyag elemzését, egy szatellit-telep és három különálló kistelep próbafeltárásának közlését, egy további Árpád-kori templom, valamint a régió legjelentősebb középkori templomának és temetőjének kutatását adjuk közre.
A 2011-ben megjelent Középkori egyházi építészet Szatmárban című tanulmánykötet sikerét követően lehetőségünk nyílt a folytatásra. Jelen könyv témájában követi a templomút területi kiterjesztését, így a tárgyalt templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megye északi részén és Kárpátalján találhatók. Az idegenforgalmi projektet megelőző tudományos előkészítő munka eredményeit tárjuk az olvasó elé. Nagyban támaszkodunk az eddig publikált eredményekre, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozóan a műemléki topográfia kötete, Kárpátalját illetően Deschmann Alajos munkája szolgált fontos kiindulópontként. Kárpátalja egyházi örökségének megőrzésében jelentős szerepe van a Teleki László Alapítvány munkájának. A Falfestészeti emlékek a középkori Magyarország északkeleti megyéiből című könyvben több szabolcsi és beregi templomunk freskóinak részletes bemutatása szerepel, kötetünkben ezekre az eredményekre csak utalunk, és nagyobb terjedelmet szentelünk a kárpátaljai templomoknak.
Az első részben hosszabb tanulmányokat közlünk a kiemelkedő jelentőségű épületekről, köztük az elpusztult templomokról. A második rész kronológiai sorrendben tartalmaz templombemutatásokat.
Nagy hangsúlyt fektetünk a legújabb eredmények bemutatására, a huszti, viski, palágykomoróci, baktalórántházi falképfeltárások, beregszászi épületkutatások országos jelentőséggel bírnak. Bízunk abban, hogy a kutatások és feltárások folytatódnak és újabb idegenforgalmi célpontokkal bővül a régió turisztikai térképe.
Kollár Tibor előszava a kötethez