A hirtelen betört és ősziesre, sőt már-már téliesre fordult idő remélhetőleg még több érdeklődőt csábít online újságunk olvasására a hosszúra nyúlt estéken. Ebben azért is reménykedünk, mert mind belföldi, mind külhoni olvasóink száma állandóan emelkedik, ebben a hónapban már elérte a 6700 főt, s a letöltések száma is több ezer oldal. Ez további biztatást jelent a szerkesztőség és különösen az újsággal napi szinten foglalkozó munkatársak, de talán a jelenlegi és későbbi számok szerzői számára is, hiszen a hiteles, gyors és minél szélesebb körű információáramlásnál aligha lehet fontosabb célkitűzésünk.
Most azt is megtapasztaltuk, hogy bizonyos vonatkozásban mégsem lehetünk eléggé gyorsak: a beszélgetés Rosta Szabolccsal, a kecskeméti múzeum igazgatójával, amelyet a nyár folyamán rögzítettünk interjú rovatunk számára, csaknem elavulttá vált az azóta bekövetkezett, a régészeti munka valamennyi ágát érintő koncepcionális és szervezeti változások fényében. Erről bővebben is olvashatnak a közös elhatározással mégis megjelenő riportban.
Szerencsére a magas szintű kutatások nem álltak meg, és az őskorral foglalkozó cikkeink széleskörű nemzetközi és hazai együttműködésekről számolnak be. Ezt nemcsak a többszerzős tanulmányok tükrözik, hanem a köszönetnyilvánításokban felsorolt közreműködők számának növekedése is. E jelenség egyszersmind kifejezője annak a ténynek, hogy a sokoldalú, főként természettudományos módszerek alkalmazása valóban több tudományág képviselőinak szoros együttműködését igényli már a terepen is, s ahogy az angolszász irodalomban hangsúlyozzák, a „laboratóriumban”, azaz a feldolgozás során. Vonatkozik ez a korhatározásra, a modern antropológia kérdésfeltevéseire, de minden további környezetrégészeti vagy archaeometriai módszerekkel végzett elemzésre is, mint a talaj-, fém-, kerámia-, kőnyersanyag és számtalan egyéb vizsgálatra.
Paul Duffy és szerzőtársai egy korábbi alföldi mikroregionális településtörténeti projekthez kapcsolódóan a Körös-vidék egyik középső bronzkori (a Kr.e. 2. évezredre keltezett) temetkezőhelyét kutatták magyar-amerikai együttműködés keretében. A közelmúltban feltárt, 90%-ban hamvasztásos urnasírokat tartalmazó temető komplex vizsgálata alkalmat ad számos aktuális tudományos kérdés megválaszolására.
A Czajlik Zoltán, Reményi László és Tóth Farkas Márton tollából származó írás a 2014/1-es számban közölt cikknek a folytatása. Megjelenése elsősorban azért örvendetes, mert egy eddig meglehetősen kevéssé kutatott északkelet-magyarországi régiót, közelebbről Dédestapolcsány környéke és a Bán patak völgye régészeti lelőhelyeit mutatja be. A sokoldalú, interdiszciplináris szemléletű megközelítés eredménye a táj kronológiai szempontból is jól tagolt története. Értékes és kiemelkedően fontos az eddig kevéssé ismert időszakok – mint például a Kr. e. 7–6. század – lelőhelyeinek topográfiai leírása és mintaszerű dokumentálása, a keltező értékű leletek bemutatása, kapcsolataik elemzése. Mindez nem jöhetett volna létre egy jól összehangolt, számtalan kutató bevonásával létrejött, ezúttal belföldi együttműködés nélkül.
A hazai régészetben kiemelkedő szerepet játszott az elmúlt évtizedben az utak kutatása. Ez elsősorban azt jelentette, hogy a modern útépítéseket, autópálya nyomvonalak kialakítását megelőző feltárás vagy leletmentés keretében végezték el a régészek az építkezések által érintett vagy veszélyeztetett lelőhelyek feltárását. Ezúttal viszont nemcsak ilyen kutatásokról számolhatunk be, hanem a történeti utak vizsgálatáról is. A Dunántúl területéről hosszú ideig az volt az általánosan elfogadott tudományos elképzelés, hogy a középkorban a fontosabb utak alapvetően a római úthálózatot követték, annak a nyomvonalához igazodtak. Szilágyi Magdolna könyvbemutató rovatunkban szereplő új könyve, amely a középkori útkutatás módszertanát foglalja össze, rávilágít arra, hogy közel sem ennyire egyértelmű a helyzet a pannóniai római utak középkori kontinuitása kapcsán. Világosan kimutatta, hogy a nagy középkori utak egy része jelentősen eltér a római úthálózattól, és rendszerük legalább annyira összetett, mint a római időszakban. Ennek újabb bizonyítékát szolgáltatja Pető Zsuzsa tanulmánya, aki a középkori Pilis útviszonyait vizsgálta meg a térinformatika módszereit is bevonva. A „Least Cost Path Analysis” módszerét alkalmazva kimutatta, hogy a Pilisben azonosítható történeti utak létrejötte különböző, a térbeli megközelítéssel kapcsolatos koncepcióknak köszönhető. Azon utak mellett, amelyek a régészeti topográfia tanúsága szerint a települések közötti kapcsolatot biztosították, elkülöníthetőek olyan nyomvonalak is, amelyek a nagyobb központokat kötötték össze. Ezekben az esetekben nem a közbeeső településhelyek kapcsolatán volt a hangsúly, hanem a középkori központok közötti kommunikáción, amelyhez a lehető legkisebb energiabefektetést igénylő útvonalat keresték meg.
A régészettudomány történetében több olyan korszakot is ismerünk, amikor egy új módszer megjelenése forradalmasította egyes kutatási területek vagy az egész tudományág fejlődését. Ilyen, részben más tudományterület irányából érkező hatásnak tekinthetjük az izotópos (C14) kormeghatározás módszerét, és biztosan állíthatjuk, hogy hasonló jelentőségű folyamat tanúi lehetünk most, amikor az emberi csontmaradványokból kinyerhető DNS elemzése alakítja át számos korszak kutatását. Ez a módszer igazi áttörést jelent a különböző emberi csoportok közötti biológiai (leszármazási, rokonsági) kapcsolatok feltárásában, és egészen új megvilágításba helyez olyan korszakokat, amelyeket mindeddig csak a töredékes írott forrásanyag vagy a régészeti leletek alapján tudtunk elemezni. Ahogy Patrick Geary világosan érvel cikkében, nem arról van szó, hogy az új módszer egyfajta varázsvesszőt adott volna a kezünkbe, amellyel minden eddig megválaszolatlan kérdésre megoldást találunk, hanem most olyan forrásanyagot is bevonhatunk a kutatásba, amelyre eddig nem volt lehetőségünk. Ugyancsak nem véletlen, hogy a cikkben bemutatott nemzetközi és interdiszciplináris kutatási program a népvándorláskor egyik legérdekesebb és egyben legvitatottabb kérdését vizsgálja meg: miként értelmezhetőek az emberi csontmaradványokból kinyert DNS alapján a kis számú írott forrásban lejegyzett és régészeti módszerekkel is azonosított nagy népmozgások, mint például a longobárdok átköltözése Pannóniából Itáliába.
Az etnikai azonosítás problémája azonban nem csupán a népvándorláskor régészeit foglalkoztatja. Az írott források által sokkal jobban lefedett középkori Magyarországon is éltek olyan népcsoportok, amelyek származásuk vagy vallásuk tekintetében nyilvánvalóan különböztek a környező népességtől. Az Árpád-kor törvényei, oklevelei és más írott szövegei sok esetben megemlékeznek a keresztényektől elkülönülő zsidó vagy muszlim népességről, akik gyakran kereskedőként érkeztek az országba, majd itt letelepedve az ország gazdasági életében töltöttek be fontos szerepet. Azonosításuk, tárgyi emlékanyaguk feltárása régóta foglalkoztatja a hazai régészettudományt. Sajátos, e népcsoportok vallására jellemző épületek vagy például nyelvüket, írásukat megőrző feliratos tárgyak előkerülése híján a hétköznapi tárgyak (kerámia, háztartási eszközök, viselet) elemzése jelenthet segítséget. Ezek azonban legtöbbször nem „etnikumspecifikusak”, vagyis jellemzően egyáltalán nem különböznek a környező népességétől csak azért, mert valaki más nyelvet beszél vagy vallást követ. Ahogy Rózsa Zoltán és szerzőtársai írásából kiderül, ilyen esetekben ismét csak a régészethez kapcsolódó társtudományokat – ebben az esetben a vallásra jellemző táplálkozási szokásokat felfedő régészeti állattant – hívhatjuk segítségül. Az Orosháza mellett feltárt településrészlet értelmezését kiegészíti a közeli temető sírjainak elemzése. Az itt megfigyelt, sajátos temetkezési szokásokra utaló jelek mellett a töredékes írott források is alátámasztják azt az elképzelést, hogy a régész ásója ebben az esetben egy keletről származó, muszlim vallású népesség tatárjárás előtti lakhelyét hozta felszínre. Könyvajánló rovatunk gazdag őszi kínálatában is feltűnik egy olyan kötet, amelynek szerzője, Pálóczi Horváth András szintén a Magyar Királyság területére vándorolt, keleti népcsoportok régészeti emlékeivel foglalkozik. Ehhez, és a közeljövő hazai és külföldi kiállítási kínálatából készült válogatásunkhoz is kellemes és hasznos szemezgetést kívánunk!