Keménytáblás, 214 oldal, fekete-fehér illusztrációkkal. ISBN 978-036-7480-75-2

Az itt bemutatott kötet címe nyilvánvalóan azonnal fel akarja kelteni az olvasó érdeklődését, a könyv első oldalai pedig elevenen megjelenítik azt a nagy földrajzi teret, ahol mindazok az események lezajlottak, melyek a „viking korszakot” jellemezték. A „viking kor” egy tág, gyakran kritizált, ám nem teljesen félrevezető fogalom, melyet az észak-európai és a szomszédos régiókban élő népeknek a Kr. u. 8. század végétől a 11. század végéig zajló rendkívüli kirajzására használunk, amelyben a főszereplők (de korántsem az egyetlen szereplők) a skandinávok voltak. Katona három nagyban különböző bizonyíték ismertetésével indít. Először is felhívja a figyelmet egy bizonyos Tyrkir – „türk/török” – nevű személyre, aki Kr. u. 1000 körül jelen volt a vikingek egyik észak-amerikai útja során, valamint Tyrkir jól értesült érdeklődésére az ott talált szőlő iránt. Ahogy Tyrkir azt a Grönlandiak sagája szerint a „Vinlandra” (magyarul ’Borvidékre’) utazó északi társainak állította, a szőlő emlékeztette őt eredeti hazájára (valószínűleg a Kárpát-medencére). Másodszor, egy közép-svédországi rúnakőnek köszönhetően tudunk egy bizonyos Slagvi haláláról valahol az Aral-tó térségében (a mai Üzbegisztánban). A rúnakő Slagvi halálának helyét karusm-ként adja meg, ami nem áll messze attól az alaktól, amellyel a mai török vagy arab nyelvűek még mindig Hvárezm (Horezm) vagy Khawārizm néven illetik a régiót. A harmadik bizonyíték tárgyi jellegű: egy Dél-Izlandon talált lószerszám szíjának szereléke. Első pillantásra talán ez önmagában nem tűnik figyelemre méltónak. A lószerszám kialakítása és stílusa (ha maga a tárgy nem is) azonban az eurázsiai sztyeppékről származik. A szíjvég stiláris eredetére és a nomád lovasok körében kimutatható népszerűségére, mint státuszszimbólum, a nagy svéd tudós, Ingmar Jansson mutatott rá mintegy negyven évvel ezelőtt (JANSSON 1975–77; lásd szintén: KATONA 2022, 4).
Ezzel a könyvvel Katona Csete tulajdonképpen átvette és tovább mélyítette Jansson megfigyelését azokról a kölcsönhatásokról, melyek a skandináv és északi területek lakói – bizonyos mértékig, de nem kizárólagosan az elitek –, valamint a sztyeppék népei között végbementek, és amelyeket ez a szíjvég (számos a Balti-tenger peremén és a mai Oroszország területén található párhuzamával egyetemben) is sugall. Katona célja, mint mondja, nem az, hogy bemutassa a skandináv félszigetek magterületei és a sztyeppék közötti érintkezés minden jelét; sokkal inkább azzal foglalkozik, hogy mi történt az általa e régiók közötti „érintkezési zónáknak” nevezett területeken, amik a nyolcadik századot megelőző korszakokban egymástól nagyrészt függetlenül léteztek (KATONA 2022, 6). Más szóval, azokat az északi személyeket vizsgálja, akik közvetlen kapcsolatba kerültek a sztyeppék népeivel mint kereskedők, harcosok és szerencsevadászok, valamint sorra veszi a sztyeppékről származó, messze északra elkerülő egyénekre vagy akár csoportokra vonatkozó alkalmi utalásokat is. A szerző nagy figyelmet szentel azoknak az emporiumoknak és politikai-katonai funkciót ellátó telepeknek, amelyeket ezek a kölcsönhatások – kereskedelmi cserék, olykor pedig konfliktusok – hívtak életre. Ilyen csomópontnak tekinthető Sztaraja Ladoga, Rurikovo Gorogyiscse (Novgorod elődje), Gnyezdovo és végül Kijev. A szerző nem hagyja figyelmen kívül azokat a következményeket sem, melyeket ezek a kölcsönhatások a Balti-tenger, a Volga medencéje, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger sztyeppéi közötti erdők lakosai körében kiváltottak, vagyis azok részvételét a kereskedelmi ügyletekben és jelentős migrációkban. E népességmozgások egy része önkéntelenül történt, mint például a rabszolgaként elhurcoltak esetében, akiket eladtak a sztyeppei nomádoknak, vagy messze délre szállítottak a kazár-iszlám világból származó ezüstért, aranyért és más luxuscikkekért cserébe. Legtöbbjük esetében a mozgás azonban lényegében önkéntes alapon történt: az őslakos baltiak a szláv és finn nyelvű csoportokkal együtt azok felé az övezetek felé húzódtak, ahol az északiak és a sztyeppei népek közötti kapcsolatok, valamint cserelehetőségek a legélénkebbnek és legjövedelmezőbbnek bizonyultak. A (nép)vándorlások kiterjedtsége egyre világosabban kirajzolódik a Káma-medence, illetve a Volga felső folyásának legészakibb mellékfolyói mentén fekvő távoli települések anyagából, iszlám dirhemek ezüsttöredékeiből, valamint az egyre inkább nagyobb mennyiségben előkerülő üveggyöngyökből is, amelyek valószínűleg szintén főként az iszlám világból származnak (ZAKHAROV 2012a; 2012b, 218–227, 231–233, 239; MAKAROV 2012a, 200–207, 210–211; 2012b, 381–383, 386–390). A sztyeppei lovas elit hámszerszámai- és lovasfelszereléseinek szerelékei ugyan hiányoznak erről a területről, ám az üveggyöngyök és ezüsttöredékek bizonyítják a települések közvetett bekapcsolódását a sztyeppéken átívelő kereskedelembe és segítenek megérteni a kevert – balti, szláv és egyéb nyelvű – közösségek kialakulását a Gnyezdovóhoz hasonló emporiumok, valamint az ezeket összekötő folyami utak és kikötők mentén. E változékony összetételű elitek és alávetett népelemek keveredéséből született meg az Óorosz Őskrónika által „Rusz”-nak vagy a „Rusz földnek” nevezett terület.
A ruszokról beszélve felmerülnek az etnosz és az identitás kényes kérdései: nevezhetjük-e egyáltalán (és ha igen milyen értelemben) a ruszokat „népnek”? Katona, úgy tűnik, világosan és jó érzékkel kezeli ezeket a kérdéseket, ahogyan sok más, a Baltikum és a sztyeppék közötti területek korai történetét érintő problémát is. A kora középkori etnosz meghatározását tekintve Walter Pohl álláspontjára helyezkedik. Véleménye szerint az etnikai csoportok nem feltétlenül kizárólag közös származás, illetve változatlan kulturális jegyek és normák alapján megfogható képződmények; esetükben „inkább egy adott földrajzi térben hódítás vagy közös célok által összekovácsolt, hatalmi központok vagy uralkodói (katonai) elitek körül, kulturálisan vegyes csoportokból kialakuló entitásokról” beszélhetünk (KATONA 2022, 7; POHL 1998). Ez a megfogalmazás figyelembe veszi mind az uralkodói elit „felülről lefelé” irányuló kényszerítő erejét, mind pedig a szélesebb népesség alsóbb rétegeinek „alulról felfelé” irányuló kezdeményezéseit, és jól szemlélteti a rusz „nép” dinamikus kialakulását. A tézis igazolását Katona könyvének felépítése remekül felszínre hozza, szisztematikusan áttekintve a sztyeppék török nyelvű csoportjai és a tőlük északra élők közötti kölcsönhatások különböző típusait.
Mielőtt további figyelmet szentelnénk a mű szerkezetének, érdemes visszatérni a könyv felütésekor ismertetett különféle bizonyítékokra: egy bizonyos Tyrkir – valószínűleg egy magyar – Kr. u. 1000 körüli jelenlétére Észak-Amerikában, a svéd Slagvi halálára az Aral-tó közelében, és a nomád lovasok által kedvelt kialakítású, Izlandon talált veretre. Amellett, hogy ezek illusztrálják az északiak utazásainak és kapcsolatainak széles skáláját, jól példázzák azt a kettős akadályt is, amely az érintkezési zónák feltérképezésének útjában áll, és amely nehezebbé tette Katona feladatát, mint azt a bevezetőben, általánosságban figyelemreméltó alapossággal ismertetett, széles forrásbázis alapján feltételezhetnénk. Először is, a vizsgálat tárgyaként megjelölt hatalmas területet a „hallgatás (virtuális) fala” burkolja be. Az Északi-tengertől az Urálig és a Kaszpi-tengerig terjedő térségből szinte semmilyen kortárs (vagy közel kortárs) írott forrásunk nincs, így nagyrészt az idegenek kíváncsiságára kell hagyatkoznunk – kívülállókéra, akik gyakran messze és/vagy jóval az általuk leírt események után írtak. A Kr. u. 11. századi svéd rúnakövek ékes kivételt képeznek, de kínzóan szűkszavúan írnak a „keleti út” mentén végrehajtott tettekről. Tyrkirről és az amerikai szőlőkről is csak egy sokkal későbbi sagából tudunk, és ahogy Katona megjegyzi, a sagák történetiségét még mindig heves viták övezik; gyakran éppen az óészaki nyelv szakértői azok, akik a legszkeptikusabbak a műfaj Quellenwert-jét (azaz forrásértékét) illetően. Ugyanez mondható el az Óorosz Őskrónikáról is, amely csak a 12. század elején nyerte el maihoz hasonló formáját, jóval azt követően tehát, hogy skandináv fejedelmek alatt megszerveződött az az államalakulat, amelyről (állítása szerint) beszámol. A szkeptikus szakértők – avagy textológusok – itt is óva intik a történészeket attól, hogy a krónikát a Kr. u. 9. vagy 10. századi Ruszra vonatkozó forrásként használják. Annál nagyobb elismerés illeti Katonát, amiért kiegyensúlyozottabb megközelítés mellett érvel: az Őskrónika – mint javasolja – hiteles információkat is szolgáltathat, amennyiben gondosan vetjük össze külső forrásokkal és régészeti adatokkal. Ez a szemléletmód történesen hatékony igazolást nyer egy vezető orosz textológus, Tyimofej Gumon (Timofey Guimon) nemrégiben megjelent munkájából. Gumon (Guimon) Historical Writing of Early Rus in a Historical Perspective című könyvében amellett érvel, hogy a krónika történeti keretének bizonyos elemei elfogadhatók, és a textológus határozottan kiáll a szóbeli értesülések szerepe mellett a krónikás(ok) beszámolójának alátámasztására (GUIMON 2020).
Ha a korabeli vagy belső keletkezésű források hiánya az egyik akadálya annak, hogy feltérképezzük az érintkezési zónák történetét, akkor a másik a hatalmas kiterjedésű területen zajló események puszta változatossága és változékonysága. A különböző csoportosulások, az újonnan érkezettek és az őslakos közösségek között valószínűleg különböző megállapodások jöhettek létre, és az együttélés, valamint csere időszakai konfliktusoknak is teret adhattak. Annak érdekében, hogy némi képet kapjunk erről a folyamatról, a régészeti adatokra kell támaszkodunk; ennek megfelelően Katona kellő figyelmet fordít a kereskedelmi cserék tárgyi bizonyítékaira. Megemlíti a rendkívül figyelemre méltó Kr. u. 9. és korai 10. század között álló Szupruty erődített telepét, amely az Oka folyót a Don medencéjével és a kazár uralom alatt álló sztyeppékkel összekötő folyami útvonalat felügyelte. A skandinávok által birtokolt erődítményt számos szláv szatellit település vette körbe, és meglehetősen messze volt az általunk ismert többi északi politikai-katonai támaszponttól. Mivel Szupruty a Kazáriához vezető úton feküdt, nem kellett közvetlen kapcsolatban állnia az olyan északi hatalmi központokkal, mint Rurikovo Gorogyiscse. Katona jól ábrázolja a helyzetet, bár értelmezését az erőd pusztulásával kapcsolatban kissé felül kell vizsgálnunk Szupruty vezető szakértőjének tanulmányára támaszkodva, amely Katona könyvének írása idején még sajtó alatt állt. Az erőd használata valamikor a Kr. u. 10. század elején hirtelen megszűnt, amikor a lakosokat – férfiakat és nőket egyaránt – lemészárolták, nem hagyva senkit, aki eltemesse a halottakat. Az elkövetők lándzsafejű nyilakat használtak, és e típus – a szakértő Veronika Muraseva szerint – azt jelzi, hogy ők maguk is skandinávok voltak (MURASHEVA 2023, 217, 223, 225, 228). Ez a forgatókönyv az északiak közötti vad versengés jellemző példája: az egyik „banda” képes volt meglepni riválisait, kiirtani őket, majd továbbállni, hogy máshol szedjenek sarcot vagy üssenek nyélbe kereskedelmi megállapodásokat.
Szupruty valószínűleg csak a jéghegy csúcsa a hasonló, egyelőre vizsgálatlan esetek között. Muraseva kritizálja is elődei alacsony színvonalú munkáját, akiknek publikálatlan jelentéseire nagyrészt támaszkodnia kellett. A szovjet korszak régészetének megkérdőjelezhető minősége – és anti-normannista tendenciái – tehát újabb akadályt gördítenek az érintkezési zónák megértése elé. Meg kell jegyeznünk, hogy az olyan, a kazár világgal legélénkebben érintkező települések, mint Szupruty, messze vannak a legjobban finanszírozott régészeti kutatások helyszíneitől. És jelenleg, sajnos, egy másik – nem kevésbé brutális – kontaktzóna sűrűjében fekszenek…
Ami a könyv általános felépítését illeti, a bevezetőt A sztyeppe és a viking világ című fejezet követi. Ez felvázolja a földrajzi-klimatikus környezetet, és ismerteti a sztyeppén és a tőle északabbra élő különböző csoportosulásokat. Az érvelés szerint életvitelüket tekintve, mind a sztyeppék lakói, mind a viking világ főszereplői a maguk módján „nomádoknak” tekinthetők. Katona finoman árnyalja a különböző „nomád” életformákat, megjegyezve, hogy „az itt tárgyalt sztyeppei népek közül sokan inkább félnomád életvitelt folytattak, bár a nomád és félnomád közötti határvonal némileg önkényes” (KATONA 2022, 35). Rámutat arra, hogy a ruszok életmódja bizonyos tekintetben „jobban hasonlított a nomádokéhoz, mint más letelepült népekéhez” (KATONA 2022, 36), ami már önmagában „rokoníthatóvá” tehette számukra a sztyeppét. Katona azt is megjegyzi, hogy a kazárok és hatalmi berendezkedésük milyen nagy szerepet játszanak a ruszok és a sztyeppe találkozásának legkorábbi szakaszait érintő gyér írott forrásanyagban, és (ha jól értem) úgy véli, hogy ez nem teljesen a valóság eltorzítása. A következő fejezetek az északiak sztyeppei népekkel fenntartott kapcsolatának különböző szálait vizsgálják: az írott forrásainkban általában a konfliktusok dominálnak, ezért Katona gondoskodik arról, hogy ezt kellően ellensúlyozza az érintkezési zónákban fellelhető bőséges tárgyi anyag vizsgálatával, melyek a kereskedelem és az együttélés békés formáinak bizonyítékai. A fejezeteken végigvonuló vezérmotívum az a hátrány, amit az északiaknak a sztyeppe peremvidékén, illetve a sztyeppe kereskedelmi vagy háborús céllal történő átszelése során kellett elszenvedniük. Végtére is sokkal kevesebben voltak, mint a sztyeppei nomádok, és itt kevés lehetőségük adódott arra, hogy a nyílt tengeri környezetben bevált hajózási fölényüket kamatoztassák.
Ebben rejlik a legfontosabb paradoxon: ami az északiakat a Balti-peremtől délkelet felé vonzotta, az nem annyira a sztyeppék termékei (vagy éppen lakói) voltak, mint inkább az azokon túl fekvő civilizációk, az iszlám és – bizonyos mértékig – a bizánci világ ezüst- és egyéb luxustermékei. A sztyeppét megközelítő vagy azon átkelő északiak kiszolgáltatottsága azonban állandó alkukat, megállapodásokat és együttműködést tett szükségessé a sztyeppe lakóival, ami csak fokozódott, miután a 10. században a ruszok elkezdtek megtelepedni az erdős sztyeppe közelében. Ahogy Katona rámutat, sokkal kevesebbet hallunk azokról a hibrid kulturális jelenségekről, amelyeket ez a szimbiózis eredményezett, mint az északiaknak a sztyeppéktől délre fekvő, írásos feljegyzéseket őrző államokkal való (néha látványosan erőszakos, ezért jobban ismert) találkozásairól. A kazárok és a hozzájuk köthető (róluk szóló) maroknyi szöveg képezik az egyetlen kivételt. Az írott források hiánya vezetett az északi-sztyeppei szimbiózis tudományos elhanyagolásához, és Katona most ezt a hézagot igyekszik betölteni.
A könyv későbbi fejezetei az északiak és a sztyeppei népek közötti egymásra hatások különböző vetületeit tárgyalják, a legnagyobb figyelmet a politikai-katonai és kereskedelmi elitre fordítva, de figyelembe véve a sztyeppék hatósugarában lévő, nem elit településekről származó tárgyi bizonyítékokat is. A talán legérdekfeszítőbb a Kíséretek című fejezet. Ez bemutatja azokat a különböző összefüggéseket, amelyekben az északiak és a sztyeppei népek vegyültek egymással, nem csak a nyilvánvaló érintkezési zónákban, hanem távolabb is, például mint a bizánci császárok és a magyar uralkodók szolgálatában álló harcostársak. A kérdés, hogy Géza és István udvarában szolgáltak-e skandinávok, heves csatározásokat váltott ki a tudósok között, és csak csodálni lehet Katona higgadt álláspontját ebben a kérdésben – akárcsak a kylfingek identitásának meghatározásában, akiket egyesek a török kölpényekkel azonosítanak. Itt is, mint másutt, Katona először áttekinti a lehetséges álláspontokat, mielőtt kialakítaná a sajátját. Ha ebben az esetben meggondoltan semleges is, lényegi megállapításai világosak és eredetiek: az északiak voltak azok, akik a fegyverzet és a lovaglóeszközök tekintetében kölcsönöztek a sztyeppei népektől, nem pedig fordítva. A keveredés különösen erőteljes lehetett azok között, akik a bizánci császárok ideiglenes vagy hosszú távú szolgálatában álltak (KATONA 2022, 101–103, 115–116).
A Bizáncban uralkodó viszonylag biztonságos és jövedelmező körülmények különösen kedvezhettek a magasabb státuszú egyének közötti érintkezéseknek, és a kölcsönzések összehangban állnak azokkal a történetekkel és tanult stratégiákkal, amelyeket egyes magas rangú ruszok és skandinávok vittek haza a császári udvarban töltött időből (SHEPARD 2011). Mindenesetre a közép-svédországi Birkában talált magyar stílusú íjak és tegezek, ujjgyűrűk és lovassági tarsolyok – ahogy Katona is sugallja – a bizánci udvarban szerzett kapcsolatokra, sőt, a bizánci udvarban elsajátított harci készségekre utalhatnak (KATONA 2022, 114; lásd még HEDENSTIERNA-JONSON 2012). Természetesen más magyarázatok is lehetségesek, de az, hogy bizonyos típusú lovassági felszerelések és páncélok kapcsolatokat jeleznek a sztyeppei népekkel és az északi elit körében magas státusszal bírtak, egyértelműnek tűnik számomra. Arra, hogy Birka harcosai milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak a státusznak és a becsületnek, valamint, hogy a bizánci udvar a hierarchia legfelső fokának megtestesítője volt számukra, utalnak az ott talált, selyemből és aranybrokátból készült színekben pompázó ruházatok is, amelyek egyfajta udvari viseletnek számítottak a 10. században. Éppen abban az időszakban, amikorra a Birkában talált magyar stílusú íjak és tarsolyok is keltezhetők (HÄGG 2016).
A könyv egy másik fejezetének tárgyát a kulturális és rituális kölcsönzések áttekintése képezi, amelyek a jelek szerint az alacsonyabb társadalmi szinteken zajlottak. Más vonatkozások kiemelése azonban talán gyümölcsözőbb. Először is, megemlíthetjük Katonának a magyarok és északiak közötti kereskedelemet érintő megállapításait és megalapozott szkepticizmusát azzal kapcsolatban, hogy a ruszok a Magyarországon átvezető déli folyami útvonalat használhatták (KATONA 2022, 86–90). Ő inkább azt a lehetőséget részesíti előnyben, hogy a Felső-Tisza vidéke szolgált „ideiglenes csomópontként (…) a rusz kereskedők számára, akik megpihenhettek, feltölthették készleteiket és eladhatták áruik egy részét, mielőtt tovább utaztak volna északra Krakkó és Prága felé” (KATONA 2022, 93). Katona álláspontját más esetekkel is alátámaszthatjuk. Ibn Fadlán fest nagyon hasonló képet az újonnan felemelkedő Bulgár piacáról a Volga középső folyása mentén, amikor a vásárra érkező rusz kereskedőkről tudósít, akik kereskedelmi tevékenységük bázisául gyorsan összeállítható faházakat húznak fel. Ibn Fadlán szavaiból ítélve e ruszok gyors eladásokat reméltek és minél előbbi távozásban bíztak (LUNDE & STONE 2012, 47–8; Ibn Fadlánra lásd: SHEPARD & TREADWELL 2023). Kevésbé ismert, de régészeti ásatások révén újabban egyre inkább napvilágra kerül egy másik ideiglenes piac, a Gyeszna folyó partján fekvő Sesztovci, nem messze a mai Csernyigovtól. A lelőhely egy 2022 végén megjelent könyvben kap kitüntetett figyelmet (STEPANENKO 2022), ami így túl későn jelent meg ahhoz, hogy szerepelhessen Katona munkájában. Okkal feltételezhető, hogy az ottani ügyletek kezdetben – a 10. század elején legalábbis – szezonálisak voltak, a hajókat pedig a folyópartra vontatva javították a visszaút előtt. E modus operandi nagyban hasonlít a ruszok fentebb ismertetett Középső-Volga környéki tevékenységére. A legfontosabb bizonyítékok a Sesztovciban a sírhalmok egy csoportja között feltárt gödrök, valamint a közeli Csernyigov legkorábbi rétegéből előkerült hasonló objektumok (CHERNENKO 2022, 69–71, kiemelve, hogy legkorábban csak ideiglenes struktúrák mutathatók ki a városban: 90; SHEPARD 2022, 25; STEPANENKO 2021, 141–4). Az ilyen tölcsér alakú gödrök, amelyekben a hajótestek vízhatlanná tételéhez és jó állapotban tartásához nélkülözhetetlen szurok készült, a viking világ minden táján előfordulnak, és (hajószegecsekkel együtt) más, kisebb méretű, az utóbbi években feltárt lelőhelyről is ismertek (PUSHKINA et al. 2012, 254–255, 271; RUSSELL & HURLEY 2014, 145–147, 154–155, 355; HENNIUS 2018; LUND & SINDBÆK 2022, 192). Ez arra utal, hogy hasonló tevékenységek zajlottak Sesztovciban is. A gödröket csak korlátozott ideig használták. Aligha folytatódhatott a szurokkészítés a sírgödrök ásása és a temetkezési szertartások ideje alatt: a halmok valószínűleg néhány évvel a gödrök kiásása után keletkeztek (STEPANENKO 2021, 143–144; SHEPARD 2022, 25). Ez a törés, vagyis a kollektív megemlékezés hiánya érthetővé válik, amennyiben a legkorábbi kereskedelmi tevékenységek Sesztovci és Csernyigov területén csupán szezonális jellegűek voltak, így kevés temetkezésre került sor. Ez emlékeztet arra, amit Ibn Fadlán látott, és ami (Katona tézisével összhangban) akár a Felső-Tisza-vidéken is történhetett.
Szintén megerősíthetjük Katona egy másik, a könyvön végigvonuló tézisét, mégpedig az északi elitek a sztyeppei szokások, sőt, hiedelmek iránt tanúsított nagyrabecsülését. Erre bizonyítékot szolgáltat az előbb említett Sesztovci lelőhely közelében, a mai Csernyigov szívében, az ún. „Fekete Sír” hatalmas sírkamrájának tetejéről előkerült aranyozott figura. A sír fő lakója valószínűleg nem csupán fontos személyiség lehetett, de minden bizonnyal kiemelkedő hatalommal is bírt. A figurát Katona is tárgyalja (a sírban talált nomád stílusú szablyával és lovas felszereléssel együtt), és nincsenek erős érvek az ellen, hogy (Katonához hasonlóan) a figurát Thor északi istennel azonosítsuk. Ezt azonban kiegészíteném a figura közelmúltbeli tisztításában résztvevő két tudós megfigyeléseivel, melyeket a nemrégiben Sesztovciról megjelent – Katona számára a könyv írásakor még nem elérhető – kötetben tettek. Az ülő férfi nem csupán kaftánt, hanem valószínűleg nadrágot is visel, ami a Kr. u. 9. és 10. századi észak-kaukázusi temetkezési helyeken talált leletekre emlékeztet. Olyan ruházatban ábrázolták tehát, amilyet a sztyeppék elit lovasai hordhattak (MURASHEVA & ORFINSKAYA 2022, 145–146). Apró mérete ellenére az aranyozott figura elhelyezése e monumentális sírban jól mutatja, hogyan tekintett a rusz elit a sztyeppékre, legyen szó kereskedelmi haszonszerzésről vagy saját hatalmának kinyilvánításáról és legitimálásáról. A sírhalom felülvizsgált datálása alapján a temetkezésre a Kr.u. 10. század kései szakaszában került sor (MURASHEVA & ORFINSKAYA 2022, 148; KAINOV 2022, 169). Ez jól illeszkedik Katona azon érveléséhez, mely szerint az északiak kultúrpolitikai kapcsolatai a sztyeppei népekkel Szvjatoszláv Igorevics fejedelem korában jelentősen intenzívebbé váltak. E példából az is kiviláglik, hogy az immár közel kétszáz éves kapcsolat eredményeként – jóval azután, hogy legfőbb uralkodójukat a kazár uralkodóknál használt kagán címmel kezdték illetni – a ruszok nagyra becsülték a nomádok szokásait, olyannyira, hogy azok nadrágviseletét egy istenhez, Thorhoz illőnek tekintették. Ebben tehát Katona alaptézisének, az északiak és a sztyeppei népek közötti kölcsönhatások meghatározó voltának és fennmaradásának további megerősítését láthatjuk. Ez a szintetizáló munka – az igen változatos és töredékes forrásanyag ellenére – árnyalt, mégis koherens képet fest a témakörről, és ezért nagy dicséretet és széles olvasóközönséget érdemel.
Jonathan Shepard
Felhasznált irodalom
Chernenko, O. (2022). Chernihiv in the Tenth Century. In Stepanenko, S. (ed.), A Viking Century. Chernihiv Area from 900 to 1000 AD. Occasional Monographs Hlib Ivakin Memorial Series, no. 6. Paris: ACHCBYZ, 47–101.
Guimon, T. V. (2020). Historical Writing of Early Rus (c.1000-c.1400) in a Comparative Perspective. Leiden, Brill.
Hägg, I. (2016). Silks at Birka. In Androshchuk, F., Shephard, J. & White, M. (eds.), Byzantium and the Viking World. Uppsala: Uppsala University, 281–296.
Hedenstierna-Jonson, C. (2012). Traces of Contacts: Magyar Military Culture in the Swedish Viking Age Context of Birka. In Bendeguz, T. (ed.), Die Archäologie der frühen Ungarn. Chronologie, Technologie und Methodik. Internationaler Workshop des Archäologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften und des Römisch-Germanischen Zentralmuseums Mainz in Budapest am 4. und 5. Dezember 2009. Mainz: Schnell & Steiner, 29–46.
Hennius, A. (2018). Viking Age tar production and outland exploitation. Antiquity 92: 1349–1361.
Jansson, I. (1975–77). Ett rembeslag av orientalisk typ funnet på Island: Vikingatidens orientaliska bälten och deras euroasiska sammanhang. Tor 17: 383–420.
Kainov, S. (2022). The “Large” Sword from Chorna Mohyla: Preliminary Results of a New Study. In Stepanenko, S. (ed.), A Viking Century. Chernihiv Area from 900 to 1000 AD. Occasional Monographs Hlib Ivakin Memorial Series, no. 6. Paris: ACHCBYZ, 153–171.
Katona, Cs. (2022). Vikings of the Steppe. Scandinavians, Rus’, and the Turkic World (c.750–1050). London: Routledge.
Lunde, P. & Stone, C. (trans. and ed.) (2012). The Book of Ahmed Ibn Fadlān 921–922. In Ibn Fadlān and the Land of Darkness: Arab Travellers in the Far North. London, Penguin, 1–58.
Lund, J. & Sindbæk S. M. (2022). Crossing the Maelstrom: new Departures in Viking Archaeology. Journal of Archaeological Research 30: 169–229.
Makarov, N. A. (2012a). Suzdal’skoe Opol’e. In Makarov, N. A. (ed.), Rus’ v IX–X vekakh: Arkheologicheskaia panorama. Moscow, Vologda Drevnosti Severa, 194–211.
Makarov, N. A. (2012b). The Fur Trade in the Economy of the Northern Borderlands of Medieval Russia. In Brisbane, M. A., Makarov, N. A. & Nosov, E. N. (eds.), The Archaeology of Medieval Novgorod in Context: Studies in Centre/Periphery Relations. Oxford, Oxbow, 381–390.
Murasheva, V. (2023). Rus, routes and sites. In Shepard, J. & Treadwell, L. (eds.), Muslims on the Volga in the Viking Age. In the Footsteps of Ibn Fadlan. London, Bloomsbury, 215–235.
Murasheva, V. & Ofrinskaya, O. (2022). Tenth-century “idol” from Chorna Mohyla. In Stepanenko, S. (ed.), A Viking Century. Chernihiv Area from 900 to 1000 AD. Paris: ACHCByz, 137–151.
Pohl, W. (1998). Conceptions of Ethnicity in Early Medieval Studies. In Little, L. K. & Rosenwein, B. H. (eds), Debating the Middle Ages: Issues and Readings. Malden: Blackwell Publishers, 15–24.
Pushkina, T. V., Murasheva, V. V. & Eniosova, N. V. (2012). Gnezdovskii arkheologicheskii kompleks. In Makarov, N. (ed.), Rus’ v IX–X vekakh: Arkheologicheskaia panorama. Moscow, Vologda Drevnosti Severa, 242–273.
Russell, I. & Hurley, M. F. (eds.) (2014). Woodstown: A Viking-Age Settlement in Co. Waterford. Dublin, Four Courts Press.
Shepard, J. (2011). Middle Byzantine Military Culture, Harald Hardrada and Tall Stories. In Gvozdetskaja, N. Yu. et al. (eds.), Stanzas of Friendship. Studies in Honour of Tatjana N. Jackson. Moscow, Dmitriy Pozharskiy University, 473–482.
Shepard, J. (2022). Shestovytsya revisited. In Stepanenko, S. (ed.), A Viking Century. Chernihiv Area from 900 to 1000 AD. Occasional Monographs Hlib Ivakin Memorial Series, no. 6. Paris: ACHCBYZ, 17–45.
Shepard, J. & Treadwell, L. (eds.) (2023). Muslims on the Volga in the Viking Age. In the Footsteps of Ibn Fadlan. London, Bloomsbury.
Stepanenko, S. (2021). L’environnement et les liens commerciaux de l’implantation de Shestovytsya. Paris, Thèse de Doctorat de l’Université PSL.
Stepanenko, S. (ed.) (2022). A Viking Century. Chernihiv Area from 900 to 1000 AD. Occasional Monographs Hlib Ivakin Memorial Series 6. Paris: ACHCBYZ.
Zakharov, S. D. (2012a). Beloozero. In Makarov, N. A. (ed.), Rus’ v IX–X vekakh: Arkheologicheskaia panorama. Moscow, Vologda Drevnosti Severa, 212–239.
Zakharov, S. D. (2012b). Glass Beads from the Minino Archaeological Complex. In Brisbane, M. A., Makarov, N. A. & Nosov, E. N. (eds.), The Archaeology of Medieval Novgorod in Context: Studies in Centre/Periphery Relations. Oxford, Oxbow, 122–139.